Most a kamaszkorról vallott nézeteit elevenítjük fel.
„A kamaszkor nem betegség!”
Sokkal inkább gyermekünk második születése, önmaga és a környezetének folyamatos próbára tétele. Második dackorszak, leválásra, függetlenedésre való törekvés, és ezzel párhuzamosan a személyiség kiforrása. Ez a „születés” éppoly küzdelmes lehet a családnak és a tinédzsernek is, mint az első, fizikai születés.
A kamaszok éles szemmel vizsgálnak minket, kritizálnak, leértékelnek, ami teljesen normális, és a legjobb, amit tehetünk, ha annak mutatjuk magunkat, amik vagyunk: gyarló felnőttek, hibákkal. Így maradhatunk hitelesek és adhatunk reális felnőttképet.
Mi szülők a kamaszból sokszor csak a szúrós tüskéket érzékeljük, gyerekeink pedig soha el nem árulnák, hogy a legjobban mégis a közelségünkre vágynak, ami ebben a korban már nem a babusgató közelséget jelenti, inkább a támogató figyelmet, a jelenlétet, és a biztonságos kereteket.
Hogyan szeressük a kamaszt?
Bár úgy tűnhet, gyermekünk eltávolodott, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha ekkor mi magunk is eltávolodunk. Vekerdy azt vallotta, a kamasz számára létszükséglet a vita, az ellenkezés, a kritika, hiszen a tét az önállóságuk! Mi azonban ne azzal akarjuk nevelni gyerekeinket, hogy magunk mellett tartjuk, letorkoljuk vagy vég nélkül fegyelmezzük őket. Viseljük el a piszkálódó megjegyzéseket, és inkább figyeljünk rá, szeretetünkkel, bizalmunkkal támogassuk! Olyan bázist biztosítsunk pubertás gyermekünk számára, ahol tudja, hogy a szeretetünk akkor is megtartja őt, ha vitázik, eltávolodik, lázad; ahol elfogadják, ha épp hallgatag, de ha beszélni szeretne, akkor mindenképpen meghallgatják őt.
Aki nem érzelmi nélkülözéssel ér a kamaszkorba, az érzelmileg kiegyensúlyozott, így nagy valószínűséggel nem keresi majd függőségekben a boldogságát.
Lehet nevelni a kamaszt?
Nevelni igazán csak kamaszkor előtt lehet, de Vekerdy szerint annak is inkább folyamatos őszinte, hiteles együttélést kell jelentenie. A kamaszt már csak figyelemmel, elengedéssel, bizalommal tudjuk tovább terelgetni. Úgy kell mellette állnunk, mint jó edző a tornász mellett: nem kell folyamatosan tartani, de el kell kapni, ha zuhan.
Ha kamaszkorig megtanítottuk a fontos élethelyzetekre, és kiépült a bizalom, akkor el kell tudnunk őt engedni, de természetesen legyünk ott számára, ha szükséges.
És hagyjuk őt kicsit „semmit tenni”! A szakember úgy fogalmaz: a tinédzserek „elfáradnak a növésben” és a sok testi és lelki változásban. Az az élettani lustaság, amit tapasztalhatunk, létező, sőt, tudományosan bizonyított jelenség.
Ez is elmúlik egyszer
A tinédzserkor próbára teszi a szülőket, akiknek ezt – ahogy Vekerdy együttérzően fogalmaz – elsősorban „túl kell élnie”. Nem szükséges túlaggódni az eseményeket: azt a gyereket, akinek a kamaszkor előtt is megadtuk az érzelmi biztonságot, néhány év után ugyanolyan jófej gyerekként kapjuk vissza. Csak ki kell várnunk, míg visszatér hozzánk az a kedves fiatal, akit egy időre látszólag szem elől tévesztettünk.
Források: dunaszerdahelyi.sk, wmn.hu, 24.hu