Mióta kamaszok, számtalanszor éreztem úgy, hogy elrontottam a nevelésüket, különösen, mikor egyes helyzetekben nem hallottam tőlük egyetlen „Köszönöm”-öt sem, vagy annyit sem tettek meg, hogy tartsák az ajtót a mögöttük jövőnek… Néha még azt is megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán tisztában vannak-e azzal, hogy mások is léteznek rajtuk kívül. A velük való kommunikáció meg egyenesen kínszenvedés volt.
Aztán egyszerre csak megérint egy-egy kedves szeretetmorzsa, amely azonnal minden szívfájdalmat és fejfájást semmissé tesz, és rájövök, hogy minden küzdelmet, befektetett munkát és szorongó éjszakát megér az, hogy ők a gyermekeim, akiket felnevelhetek. És ez megtiszteltetés!
A fiam úgy érkezett haza az említett tóparti vakációról, hogy átnyújtott egy szeletet a kedvenc csokitortámból. Pontosan tudta, mennyire szeretem. Órákon át vigyázott rá az utazás alatt, hogy átadhassa nekem.
„Szombaton megkapod. Tudom, hogy az a csalónapod.” – üzente útközben, és én akkor döbbentem rá, hogy a fiam, akit a saját dolgai oly nagyon lefoglalnak, képben van az én étkezési szokásaimmal.
Erről beugrott egy régi emlék: évekkel azelőtt ugyanabban az étteremben jártunk, ahonnan ezt a sütit szerezte. Megengedtem a gyerekeimnek, hogy kiszolgálják magukat a desszertespultból, ennek azonban vita lett a vége, mert a lehető legnagyobb darabokat zsákmányolták be. Kínosan éreztem magam a többi, süteményre váró vendég előtt, és dühös voltam, a gyerekeim ugyanis egyáltalán nem vették észre magukat. Mikor rájuk szóltam, tudomást sem vettek rólam.
Ma már csak nevetek ezen – akkor azonban szégyenkezve és frusztráltan ráncigáltam ki őket az étteremből. Néhány kilométerrel később a fiam azt mondta: „Megszereztem neked a legnagyobb szeletet, de még csak észre sem vette senki!” Őszintén? Jólesett. Ugyanakkor örültem, hogy nem voltam szemtanúja eme zsákmányolásának…
Senki más nincs a világon, akik ugyanannyira fel tudnak minket bosszantani, mint amennyire szeretni képesek, csak a gyerekeink!
Emlékszem, mikor apósom haldoklott, és a család egyik tagja feltette neki a kérdést: mit gondol, hagyott-e nyomot a világban? Apósom még csak a szemét sem nyitotta ki, gondolkodás nélkül válaszolt: „Igen. Négyet is.”
A gyermekeire célzott.
Mert lehet karrierünk, fantasztikus szerelmi életünk, indíthatunk vállalkozást, bejárhatjuk a leghosszabb túraútvonalakat, lefuthatjuk a maratont, és kereshetünk milliókat. De életünk fő művei mégis a gyerekeink!
Nincs ehhez fogható kapcsolat. Igaz, senki sem tudja pontosan, mire vállalkozik, mikor gyermeket vállal, és bizony kell hozzá némi keménység, sőt, túlnőhetnek rajtunk – számunkra akkor is a gyermekeink, a „kicsikéink” lesznek. Tükröt mutatnak, nap mint nap önmagunk megkérdőjelezésére késztetnek, és ösztönösen tudják, mitől is annyira megismételhetetlen ez az élet.
Ha képesek vagyunk egy pillanatra lelassítani, és értékelni azt a „szelet tortát”, megértjük, miért is megtiszteltetés, hogy mi szerethetjük és nevelhetjük őket!
Forrás: grownandflown.com