Négy gyermekem közül a legidősebb (16 éves) Down-szindrómás. Egy pályázati kiírásban olvastam, hogy örökbefogadott gyerekek, ill. örökbefogadó szülők írhatnak az örökbefogadással kapcsolatban megélt élményeikről. Szívesen indultam volna ezen a pályázaton, mert rögtön a Down örökbefogadók jutottak eszembe, a pályázaton viszont sajnos nem vehettem részt, mint "kívülálló" (se örökbe fogadó, se örökbe fogadott nem vagyok), de elhatároztam, hogy mindentől függetlenül írok a témáról, ezért megkerestem pár családot.
5 budapesti család. Különbözőek, mégis nagyon hasonlóak: Down-szindrómás gyermeke(ke)t fogadtak örökbe.
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket: Krisztáék története
Kriszta 23 éves volt, amikor 2000-ben lánya, a Down-szindrómás Franciska megszületett, egészségesnek mondott terhességből, időre. Franci után 15 évig nem sikerült teherbe esnie, így férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak, akár downos kisbabát is. Szóltak Steinbach Évának, a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat vezetőjének, ő pedig 2014. július 18-án telefonált, hogy született egy fiúcska Debrecenben, és lemondanak róla a szülei. Így egyik napról a másikra lett még egy gyerekük.
Örökbefogadott downos fia, Gergő, 11 napos korában került hozzájuk. Egészségesre egyetlen kiközvetítésük sem volt.
A Down örökbefogadással azt gondolták, fehér hollók lesznek. Kiderült, hogy nem ők az elsők, sokáig vártak, míg örökbefogadhattak egy Down-szindrómás babát. Később még két, egészséges gyermekük született: 2016-ban Karina, majd 2018-ban Kristóf.
Az örökbefogadás érzelmi oldala
Krisztáék óriási, mérhetetlen örömet és még nagyobb izgalmat éreztek, amikor kiderült, hogy örökbe fogadhatnak egy babát. Olyan érzés volt, mint amikor sok-sok év várakozás után kiderült, hogy várandós. A kicsit egészséges izgalommal vitték haza. Mint férje felidézte, szerelem volt első látásra. Utólag mondta is, hogy amikor a kis Gergőt meglátta, arra gondolt, „Jaj, de nagyon gyönyörű baba!”, csak nem merte mondani, nehogy meggondolják magukat a vér szerinti szülők. Kriszta is nagyon boldog volt, és csak azon aggódott, hogy rendben legyen a pici egészsége, mint később a testvéreknél is.
A környezet reakciója az örökbefogadásra
Gergő örökbefogadásakor a közeli hozzátartozókat, Kriszta apukáját és nagymamáját is bedobták a mélyvízbe, amikor bejelentették, hogy másnap hoznak egy gyereket. Hogy downos, teljesen elfogadták, nem volt ezzel probléma. Nem éreztették, hogy őket ez a kérdés bármilyen szinten is zavarná, vagy problémát jelentene, nem féltették őket. A tágabb rokonságtól már akadt kérdés, hogy miért kell nekik még egy „ilyen”.
De ők ezt nem vették fel, gondolnak az emberek, amit gondolnak, ő a gyerekük és pont. Kriszta úgy gondolja, hogy aki ezt mondta nekik, őket féltette, kiindulva abból, hogy egy súlyosabb állapotú, vagy egy nehezebben kezelhető Down-szindrómást kapnak. A gyerekorvosuk azt mondta, hogy minden downos vagy akár egészséges gyereknek olyan családot szeretne, mint ők. A doktor nénijük ’szerelmes’ Gergőbe. Franciska iskolájában voltak egy-ketten, akik furán néztek rájuk, és nagy szemekkel méregették.
Mindennapi örömök és nehézségek Down-szindrómás gyerekkel
Gergőt imádják a szülei, ahogy édesanyja fogalmaz, egy „cukorborsó, egy bújós, pici macika”. A plusz, amit ad a lénye, hogy létezik. Egy letisztultabb, nyugodtabb életritmust, másfajta, maximálisan elfogadó értékrendet, sok-sok türelmet tanít a szülőknek. Új, csodálatos barátokra leltek, Down-örökbefogadókra, akiket valószínűleg sose ismertek volna meg. Nem kell magyarázni egymásnak, miért is jó, ha Down gyereket fogad örökbe valaki.
Értelemszerűen másként állnak hozzá azok a házaspárok, akik hirtelen csöppennek bele, hogy lesz egy downos gyerekük, és másként azok, akik önként és dalolva akarnak egyet. Gergőtől azt kapták, hogy őket választotta igazi szüleinek.
Mint Kriszta elmondta, nincs két egyforma downos gyerek. Gergő érkezése előtt azt gondolta, hogy már mindent tud a Down-szindrómásokról, hiszen ott volt neki Franci, és vele 14 év gyakorlata. De Gergő folyamatosan új dimenziókat nyit számukra.
A testvérek kapcsolata
Krisztáéknál a két downos gyerek jobban érzi egymást. Franci hazamegy a suliból és amikor megkérdezni, hogy „Na, ki jön hozzám ölelésre?”, Gergő az első. Leginkább Karina és Geri féltékenykednek egymásra, Franci nem. Ő tyúkanyó-féle szeretettel és végtelen türelemmel pesztrálja, tanítja, szereti a kisebbeket. Franciska egyébként Kriszta egyik legfőbb segítsége.
A jövő
Krisztáék sokat ügyködnek azon, hogy felnőttként mi lesz: szülőtársakkal létrehoztak egy alapítványt. Jelenleg ott tartanak, hogy van egy 160 m2-es ingatlanjuk, az idei évtől elindítanak egy nappali otthont az iskolából már kikerült, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Úgy tűnik, lassan munkaerőik, önkénteseik is lesznek. Közeli céljuk egy foglalkoztató, távolabbi pedig egy lakóotthon létrehozása. Kriszta ott képzeli el Franci és Geri jövőjét is.
Szeretné ezt a kérdést megnyugtatóan rendezni, hogy mindez majd csak végső esetben legyen megoldandó feladat a testvérek számára.
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket: Veráék története
Veráék első gyermeke, Ádám Down-szindrómás.
Veráéknál nem volt terv az örökbefogadás. Vera érettségi után elkezdett dolgozni egy bentlakásos oviban, hogy megbizonyosodjon, jó irány neki a gyógypedagógia. Első munkanapján érkezett Ádám is egy csecsemőotthonból. Mint felidézte, első látásra szerelem volt!
Innentől kezdve minden nap alig várta, hogy beérjen, és a kisfiú közelében legyen. Eleinte csak bevitt neki mindenfélét: ruhákat, játékokat. Aztán decemberre kikönyörögte, hogy hazavihesse a szünetre. Ekkor már 4 hónapja ismerték egymást. Szuperül alakult a szünet, élete egyik legboldogabb két hete volt. Azon a télen lépett az életébe a későbbi férje is, aki szintén egyből nagy rajongója lett Ádinak. Innentől kezdve együtt vitték ki a kisfiút hétvégenként, és csomó közös programot szerveztek. Nagyon boldogok voltak.
Mindig azt érezték, hogy Ádám az életük része, így fájdalmasan hiányzott nekik azokon a napokon, amikor nem volt velük. Egy módja volt annak, hogy ne így legyen: valahogy meg kellett oldani, hogy örökre együtt lehessenek. Nála így jutottak el oda, hogy végleg hazavigyék. Nem volt terv az örökbefogadás, a Down meg pláne. Egyszerűen csak megismerték, és követték, amit a szívük diktált.
Az örökbefogadás érzelmi oldala
Veráék között mindig is téma volt, hogy majd még fogadnak örökbe Down-babát, mert érezték, hogy nekik ez egy teljesen normális útja a családbővítésnek. Miután a második lányuk is megszületett, megbeszélték, hogy még egy gyerek belefér az életükbe, és itt az idő az újabb örökbefogadásra. Egész egyszerűen tudták, hogy az örökbefogadás nekik egy abszolút természetes út, és mivel hallották, hogy sok down babáról lemondanak, ezt az utat választották.
Tudták, mire vállalkoznak és készültek rá nagyon. Amikor a kisebb lányuk is ovis lett, beadtak mindent, ami kell a folyamathoz és elkezdtek várni. 2,5 év telt el, mire megkapták Zénót. Ezalatt mindent elolvastak az örökbefogadásról, illetve down babás blogokat is, mert Ádi majdnem 5 éves volt, amikor megismerték, nem tudták, a kisbabáknál mik az extrák.
Veráéknál teljesen más volt a két fiú érkezésének folyamata. Mivel Ádi megismerésekor Veráék még tanultak, először Vera anyukája volt a nevelőszülő, és amint elkezdtek dolgozni, Veráék átvették. De ez abszolút formaság volt. Kezdettől ők foglalkoztak vele, ők hordták oviba, szóval az ő gyerekükként funkcionált és viselkedett. Csak azért kellett így intézni, hogy ne legyen még évekig feleslegesen a gyerekotthonban.
Ádi esetében őt akarták mindig maguk mellett tudni, és vele akartak élni. Zétinél tudatosan választották az örökbefogadást, és nagyon boldogok, hogy ezt tették. Óriási élmény volt, nem is számítottak rá, de a folyamat, az a 2,5 év nagyon sokat erősített a kapcsolatukon a férjével. A szülésnél, terhességnél, a benyomások, érzések nagy százaléka a nőt érinti. Itt az első pillanattól az utolsóig, minden lépésnél ketten voltak ott egyszerre, fantasztikus élmény volt! Nem számítottak rá, hogy a csodás baba mellé még ezt is kapják az örökbefogadással.
Sose felejtik el a napot, amikor jött a telefon, hogy készen állnak-e, mert lehet, hogy megvan a kisfiúk. Ugráltak, nevettek, sírtak egyszerre mind az öten.
Ezután jött egy nehéz hét, mert nem készültek fel, hogy az óriás örömmel együtt találkoznak egy nagyon mélyen lévő házaspárral is, a vérszerinti szülőkkel. Ez lelkileg nagyon megterhelő volt, kezelni a kettősséget: amit a szülők és amit Veráék éreztek.
Amíg robogtak át a kórházba, egy pillanatra átsuhant Verán, hogy nem volt-e felelőtlenség, de a férje rászólt, hogy ne hülyéskedjen, a lányokat se látták a szülés előtt… Ezzel teljesen megnyugtatta. Felesleges is volt az aggódás, meglátták Zétit és tudták, hogy rá vártak. Tökéletes pillanat volt. Ez azóta is tart, vele lett kerek a világ, ő kellett még a családjuk teljes boldogságához.
A környezet reakciója az örökbefogadásra
Veráéknál Ádám örökbefogadása annyira hosszú folyamat volt, hogy azon, hogy végleg az övék lesz, már nem senki sem csodálkozott. Tudta mindenki, aki ismerte őket, hogy ez lesz a vége. Volt néhány ismerős, aki próbálta rábeszélni, hogy csak látogassák, ne vigyék végleg haza, mert majd bántja a gyerekeiket, meg tönkreteszi a kapcsolatukat.
De fiatalok voltak és azt tették, amit úgy éreztek, tenni akarnak. Senki nem tudta volna megállítani őket. A családon, szűkebb baráti körön kívül bolondnak nézték őket, de nem foglalkoztak vele. Leginkább amiatt voltak beszólások, hogy az utcán nem tudták, nem Vera szülte, és azt vágták a fejükhöz, hogy „Na, ezért kellett ilyen fiatalon gyerek…”.
Mindennapi örömök és nehézségek Down-szindrómás gyerekkel
Vera szerint az öröm épp abból fakad, ami nehézséget okoz. A downosok sok olyan dologgal nem foglalkoznak, ami feszültséget okoz az embereknek. Nem érdekli őket a gazdagság, a pénz, a politika, az érdekek. Nem nézik, milyen idő lesz másnap, felkelnek, és ami van, annak örülnek. Ha süt a nap, az a jó, ha esik, akkor az, mert mehetnek Zétivel a pocsolyákba ugrálni.
Mivel Veráék szinte Ádival együtt nőttek fel, a nehézségeket nem élték meg nehézségnek, mert az a természetes, amilyen vele az élet. Veráék lányai ugyanígy vannak ezzel. Azt, hogy lassabban jutnak el a fokozatokra a fejlődésben, nehezebben értik meg dolgokat, természetesnek tartják. Türelem kell hozzájuk, de a kamasz lányokhoz legalább annyi.
A testvérek kapcsolata
Mivel Veráéknál a lányok abba születtek bele, hogy van egy Down-szindrómás bátyjuk, minden természetes nekik vele kapcsolatban. Sose szégyellték, imádják, felnéznek rá. Ádám is nagyon szereti őket, kiáll értük, amióta megszülettek. A lányok, mivel nagyon aktívan sportolnak, sokszor fáradtan mennek haza. Ádi csak azon van, hogy a kedvükben járjon. Kiteregeti a vizes ruháikat, inni visz a szobájukba, masszírozza az aktuális sérülést.
Fantasztikus összhang van köztük. Sokkal letisztultabb világban élnek, ahol csak az számít, hogy körülöttük mindenki boldog legyen, és ettől ők is azok lesznek. Hihetetlen erőfeszítéseket tud tenni Ádi pl. ha rosszkedvű valamelyik húga, hogy ezen változtasson.
Zéti közös terv volt, a lányokat is bevonták. Évekig minden szilveszterkor leírták, hogy az a kívánságuk, hozza már a gólya a kistesót. Nagyon szeretik őt is, mivel elég nagyok voltak, mikor érkezett, nem volt féltékenység egy pillanatig se. A legnagyobb konfliktus az szokott lenni, hogy miért mindig Kolompost hallgatnak a kocsiban…
A nagy korkülönbség miatt Ádám leginkább gondoskodó, tanítgató apa szerepet él meg Zéti felé. Odaadó Mester és Tanítványa viszonyt. Zéti iszonyatosan felnéz Ádira, és nagyon vevők egymás humorára.
A jövő
Veráék minden gyerekük jövője miatt egyformán bizakodnak és aggódnak. Hogy lányaik találnak-e majd olyan párt, akit megérdemelnek, aki meglátja bennük a csodát. Ezek épp annyira aggasztó és félelmetes dolgok lehetnek, mint az, hogy downos fiaik találnak-e munkát, vagy boldog felnőttek lesznek-e.
Ádám esete pillanatnyilag megnyugtató, otthon van, segít a ház körüli dolgokban, írogat, futni jár. Neki egy napköziotthon nem lenne több, a gyermekotthonra emlékeztetné. A védőmunkahelyekről kiszorul, mert nem beszél jól. De boldog, fontosnak érzi magát a családban, tartalmasan telnek napjai. Zétivel kapcsolatban azt gondolják, Ádinál több lehetősége lesz, jobb esélyekkel indul. De hogy ki hol köt ki, mind a négy gyerek esetében pont ugyanolyan izgalmas és félelmetes számukra.
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket: Gyöngyiék története
Gyöngyinek egy gyermekkori betegsége miatt sajnos nem születhet gyermeke. Második, jelenlegi férjével egy év párkapcsolat után kezdtek beszélgetni az örökbefogadásról. Gyöngyi 2013. novemberétől, férje 2014. márciusától a Down Alapítványnál dolgozik, Down-szindrómás felnőttek között, mint szociális segítő.
Férje mindig is nagyon el volt ragadtatva, hogy milyen ügyesek a downosok, de főleg szeretni valók, őket is annyira szerették! Gyöngyinek nem volt újdonság a Down-szindróma, mert unokatestvére is downos volt, de sajnos két évesen meghalt. 2014. nyár elején egy ismerősüknél babanézőben voltak a férjével. Kezében tarthatta az újszülöttet, jó érzés volt, de a lelke nagyon fájt. Egyre többször került szóba az örökbefogadás. Elhatározták, hogy elindítják a folyamatot, és mindkettőjükben ért, hogy down babát fogadnak örökbe. Úgy volt, hogy akár egy év is lehet, mire lesz örökbefogadható baba.
Az örökbefogadás érzelmi oldala
Ezzel szemben nem egész egy hónappal később szóltak, hogy van egy kisfiú, akiről valószínűleg lemondanak a szülei. Szabi, aki most 4 éves, három és fél hetes volt, amikor hazavitték. Miután megkapták az örökbefogadói határozatot, Szabi vér szerinti szülei vitték el a kisfiút Gyöngyiék új otthonába. Mindketten nehezen élték meg ezeket a pillanatokat, látva a vér szerinti szülők fájdalmát. Férje kikísérte őket, Gyöngyi ott állt Szabi ágya felett és csak sírt örömében.
A környezet reakciója az örökbefogadásra
Gyöngyiék a szülőknek csak akkor mondták el a hírt, amikor már tudták, hogy Szabit örökbe fogadják. Örültek neki, persze fenntartással, hogy nem tudják, mit vállalnak. De amikor Gyöngyi anyukája először a kezében foghatta a kisbabát, minden kétsége elszállt, azóta elválaszthatatlanok, imádják egymást. Férje szülei is örültek neki és szeretik. Már náluk volt Szabi, amikor Gyöngyi a tanfolyamra járt. A párok, akik részt vettek, féltékenyek voltak és bolondnak tartották, hogy downt fogadtak örökbe.
Gyöngyi keresztszülei, akiknek Down-szindrómás gyermekük volt, eleinte örültek a kisfiúnak, de aztán megváltozott egy időre a véleményük, nem is beszéltek egymással abban az időszakban. De aztán, amikor látták, hogy szépen fejlődik, és sokat foglalkoznak vele, megint megnyíltak Szabi felé. Gyöngyi apukája részéről keveset látták, de nem szóltak egy rossz szót sem. Férje nagynénje szokta még őket látogatni, aki eleinte azt mondta, nem tudják, mit vállaltak, de ez később megváltozott.
Mindennapi örömök és nehézségek Down-szindrómás gyerekkel
Szabit mindenhol szeretik, hisz mindig mosolyog. Előbb észreveszik, milyen csinosan öltöztetik, mint a downt. Sokan mondják, hogy hasonlít rájuk, olyankor jót mosolyognak, mert nem hiszik el, hogy örökbefogadott.
Gyöngyiék környezetében állandó téma, hogy miért pont downt fogadtak örökbe. Az emberek nem értik meg, ezért Gyöngyi mindig röviden elmondja, hogy Szabi és a down gyerekek csodák! Mások, mint az ép gyerekek. Nem gond a fejlesztés, a napi 4 óra utazás az oviba. Ha ez kell a fejlődéséhez, akkor megteszik. Mindent ahhoz, hogy teljes életet éljen.
A jövő
Gyöngyiék szeretnének még egy gyermeket. Gyöngyi úgy érzi, Szabi mellé kellene egy játszótárs, egy testvér. Bár szíve a down felé húzza, egy egészséges gyermeknek talán jobban örülne. Az viszont sok év, és nem biztos, hogy ki tudják várni. Ha sikerül, ép gyermeket fogadnának örökbe, ha nem, akkor downt.
Gyöngyiék kétszintes házban laknak. Napközi- vagy lakóotthonnal kapcsolatban sajnos elég rossz tapasztalataik vannak. Távolabbi céljuk, hogy a ház felső részéből, vagy teljes egészéből támogatott lakhatást csinálnak, ahol Szabi a barátaival, társával élhet. Ez nagy munka lesz, de remélik, sikerül. Persze az lenne a legjobb, ha Szabinak nem lenne szüksége felügyeletre.
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket: Timiék története
Timi 30 éves volt, amikor 2011-ben Samut örökbe fogadták.
Hat hetesen láthatták először, és nyolc hetesen vihették haza. Timi a főiskolás évei alatt a Down Alapítvány egyik átmeneti otthonában dolgozott, már ott elhatározta, hogy szeretne majd down gyereket örökbe fogadni. Nagyon szerette a munkáját, és szeretett köztük lenni.
Aztán megházasodott, és úgy tervezték, hogy két vérszerinti gyerek után majd örökbe fogadnak. De nem jöttek a vérszerintiek, így beadták a papírokat az örökbefogadáshoz. Csak down baba örökbefogadása merült fel bennük, és emellett akkor is kitartottak, amikor azt hitték, hogy nem lehet vérszerinti babájuk. Aztán 2015-ben örökbe fogadtak egy Down-szindrómás kislányt is, Hangát, de ő sajnos egy évesen meghalt. 2017-ben pedig született egy vérszerinti fiúk, Sebő.
Az örökbefogadás érzelmi oldala
Amikor telefonáltak, konkrétan kiesett Timi kezéből a telefon. Az, hogy kapnak egy babát, ugyanolyan csodás érzés volt számukra, mint amikor évekkel később kiderült, hogy vérszerinti babájuk lesz. Amikor hazavitték Samut, olyan izgatottak voltak, hogy a férje még be is lázasodott…
Timi férje teljesen természetesen vette, egy pillanatig sem gondolkodott, hogy belevágjanak-e. Meg sem fordult a fejükben, hogy egészséges gyereket fogadjanak örökbe. Sőt, valahogy az a sztereotípia élt bennük, hogy akit egészségesként fogadnak örökbe, ott is kiderülhet, hogy nem az. Illetve a körülmények, vagy valami miatt mégiscsak örökbe adták.
Ezzel szemben Samunak értelmiségi szülei vannak, nagyon várták őt, vigyáztak rá az anyuka pocakjában. Csak éppen kiderült, hogy Down-szindrómás, és ezzel nem tudtak megbirkózni a vérszerinti szülők. Timiéket megnyugtatja, hogy tudják, jó helyről jött.
A környezet reakciója az örökbefogadásra
A szüleik már nehezebben fogadták, nekik kellett egy kis idő. Amíg csak a tervet tudták, teljesen elzárkóztak. Mikor Samu hozzájuk került, akkor is kellett még pár hónap, hogy teljesen elfogadják. Azóta nagy kedvenc az unokák között. A barátok és a munkatársak is természetesen vették. Persze Timi szociális területen dolgozik, ráadásul akkor még fogyatékosokkal, így ilyen körökben mozog leginkább.
Valahogy nem volt kérdés senkinél, hogy miért nem egészségeset. Inkább az, hogy minek fogadnak örökbe, ha lehet "sajátjuk" is. Kellemetlen kérdésekre nem emlékszik. Nyilván egyfajta kíváncsiság van az emberekben (főleg, akik pl. nem ismerték előtte, nem tudták a motivációját – hogy ilyen helyen dolgozott), de ez nem kellemetlen számára.
Mindennapi örömök és nehézségek Down-szindrómás gyerekkel
Timit eleinte meglepte, hogy Samu jobb képességű, mint sok, általa ismert, felnőtt korú Down-szindrómás, valószínűleg a korai fejlesztésnek köszönhetően. Vannak nagyon nehéz időszakok, rettentő makacs és lusta tud lenni, sokszor kiszolgáltatja magát. Néha fárasztó ugyanazokat a köröket számtalanszor megfutni, de a humora, a kedvessége kárpótolja mindenért. A legtöbb pluszt a személyisége adja. Nagyon tud szeretni, hízelegni, kedveskedni. Szuper humora van. Szereti a mosolyát, a nevetését, a csillogó szemeit.
A testvérek kapcsolata
Samu kapcsolata öccsével változékony. Alapvetően nagyon szereti, törődik vele. Mint mindenki mással, Samu a testvérével is „túlságosan megéli” az érzelmeit. Nagyon tud szeretni, ölelni, kedveskedni: becézgeti, simogatja. Viszont Sebi most van felfedező korban, és folyton a szobájában köt ki, szétkapja a játékait, ami nyilván nem tetszik Samunak. Timi reméli, hogy sikerül őket úgy nevelniük, hogy szeretetben, harmonikus kapcsolatban nőjenek fel és Sebi értéknek gondolja, hogy Samu a testvére.
A jövő
Timi nem hiszi, hogy Samu képes lenne majd teljesen önálló életre. Úgy képzeli, hogy a barátaival, kortársaival fog élni egy támogatott lakhatási formában. Reméli, hogy dolgozni fog, akár védett helyen, vagy a nyílt munkaerőpiacon, de mindenképp azt szeretné, hogy hasznosan teljenek a napjai.
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket: Juliék története
Juliéknak 4 gyermekük van. Marci 2011-ben még 5, Eszter 3 éves, Viola pedig 4 hónapos volt. Viola hörgőgyulladást kapott, így egy gyermekkórházban kötöttek ki. Ott találkozott először Ábellel, akit bélelzáródással műtöttek rögtön a születése után, és odakerült a felépülés idejére.
Több napon keresztül látták, hogy az ő ágya mellett nem üldögél senki, csak a nővérek babusgatják, amikor idejük engedi. Gyorsan kiderült, hogy örökbefogadásra vár. Férjével már az esküvő után elhatározták, ha lesz gyermekük, ha nem, örökbe is szeretnének fogadni.
De a vérszerinti gyermekek érkezése miatt addig még nem került szóba ez a téma. Juli a kórházból felhívta a férjét és megkérdezte, mi lenne, ha nem egy, hanem két gyerekkel menne haza, aki ráadásul Down-szindrómás. Férje azt felelte: „Nem baj, hozd!". Megkereste őket a kórház ügyintézője, aki azt hitte, kész örökbefogadó szülőként állnak előtte, de nekik ekkor még csak az elhatározás volt a „kezükben”. Kikerekedett a szeme, amikor Juli még azt is elárulta, hogy a férje épp munkanélküli. Az ügyintéző elkérte Juli telefonszámát és megígérte, hogy egy down dada fogja hívni.
Az örökbefogadás érzelmi oldala
Juli egy november végi pénteken ment haza Violával a kórházból. Bekapcsolta a számítógépet, több száz levél várta, köztük egy, a NOE nagycsaládos levelezőlistáról. A lélegzete is elállt: „Örökbefogadó családot keresünk egy kórházban fekvő, Down-szindrómás kisfiúnak.”- írta ugyanaz a Down dada Ábelről, akivel végül nem a kórház, hanem a NOE lista segítségével találkoztak. Elindították az örökbefogadási procedúrát. Julinak furcsa volt Ábelt 1,5 hónap alatt „kihordani”. Mindig azt mondja neki, hogy nem a hasából bújt ki, hanem a szívéből. Juliba beivódott a kép, amikor először a férje kezébe adták. Pici volt, törékeny, de hihetetlenül gyönyörű. Végül január elején ideiglenes befogadó családként hazavihették. Minden, és mindenki a helyére került. Ábel otthon volt.
A környezet reakciója az örökbefogadásra
Érdekes volt Julinak, hogy amikor Violát jelentették be a családnak, sokkal több aggodalmat látott a szemekben, hogyan fogják bírni, mint amikor Ábel került szóba. Hihetetlen elfogadás, öröm, sírás fogadta őket. A tágabb környezet viszont megdöbbenéssel állt a helyzet előtt, onnan kaptak hideget-meleget is. Legtöbben biztosak voltak, talán a mai napig azok, hogy anyagi megfontolásból tették. Nehéz megértetni, hogy semmivel sem jár több anyagi juttatás Ábel után.
Mindennapi örömök és nehézségek down-szindrómás gyerekkel
Juli úgy gondolja, furcsa azt mondani, hogy nincs nehézség, de tulajdonképpen ez az igazság. Úgy nevelik Ábelt, mint a többieket. Látják a korlátait, de minden nap feszegetik is. Tudja, hogy még borzasztó messze van a plafon. Amiből nem enged, az a nevelés. Bár elkényeztették, az az elvük, hogy nem engedik makacskodni, akaratoskodni. Az van, amit Juli, vagy amit a férje mond. Ez néha okoz konfliktust, de Juli szerint ez a többiekkel sem egyszerű.
Az öröm, ami viszont a nevelésével jár, mindenben kárpótolja őket. Hihetetlen jó a humora, tudja hol és mikor kell „beszólni” egy-egy jó viccet. Végtelen szeretettel rendelkezik, minden nap feltölti, hiszen a reggel első mozdulata az ölelése, a gyönyörűen hangzó anya–apa. Rendkívül figyelmes, gondoskodó, segítőkész. Juliék úgy érzik, nem neki volt szüksége rájuk, hanem nekik Őreá.
A testvérek kapcsolata
Juliéknál Ábel és Viola szinte ikrek, hiszen 3,5 hónap van köztük. Ábel mindenben utánozza a nővérét, aki büszkén tanítgatja. Idősebbik nővére, Eszter ma már 11 éves, szinte a pótanyukája. Úgy babusgatja, mintha a babája lenne. Többször le kell állítania Julinak, hogy bocsánat, de ő Ábel anyukája, és majd neki is lesz saját gyereke. A végtelenségig kényeztetik. Marci, a báty pedig a legfőbb példakép. A gyerekek igazi testvérek, Juli soha, egyetlen másodpercre sem érezte, hogy Ábel kilógna közülük. Teljesen természetesen kezelték, kezelik ezt a helyzetet.
A jövő
Juli biztos benne, hogy Ábel kezét lesz a legnehezebb elengednie, de tudja, hogy amikor felnő, muszáj lesz, ugyanúgy, ahogy a többiekét is. Nem tarthatják maguk mellett, Ábel feladata nem az, hogy velük öregedjen. Szívből reméli, hogy fia talál maga mellé egy klassz lányt. Egyik gyermeke jövőjét sem szeretné meghatározni.
A szülők természetesen segítik őket anyagilag, azon dolgoznak, hogy mind a négy gyermeknek kezdő ingatlant tudjanak biztosítani, tanulmányaikat fedezzék. Ezen kívül, hogy mit hoz az élet, nem tudhatják. Céljuk, hogy Ábel önálló életre képes fiatallá váljon. Integrált lakóotthonok is léteznek, de Juli reméli, ez az utolsó lehetőség, ahova Ábel esetleg bekerülhet, ha az élet úgy hozná.
Öt budapesti család. Különbözőek, mégis nagyon hasonlóak: mind fantasztikusak!
Szerző: Körner Judit