Nemrég hosszasan beszélgettem egy ismerős nénivel, aki büszkén mesélte, hogy dédunokája született. Aztán bánatosan hozzátette, hogy sajnos Amerikában él az unokája, így nem fogja túl sokszor látni a dédunokáját. Később arról mesélt, milyen nehéz az édesanyának, akinek 6 hét szülési szabadság után munkába kellett állnia. Az USA-ban ugyanis ilyen rövidke idő adatik meg egy édesanyának, amit a gyermekével otthon tölthet.
Azóta ezen kattog az agyam. Atyaúristen! 6 hét! Ha nekem 6 hetesen el kellett volna válnom Fannitól, belehaltam volna! Még a karomból is nagyon nehezen tettem le, szó szerint össze voltunk nőve. Arról nem is beszélve, hogy egy csecsemőnek egyetlen dologra van igazán szüksége az első hónapokban: az édesanyja állandó és megnyugtató jelenlétére.
A napokban újra beleolvastam a Mérei-Binét féle Gyermeklélektanba és egy idevágó, igen érdekes részt találtam benne:
Egy vizsgálatban két pszichológus – Spitz és Wolf- másfél éven át figyelt 34 olyan gyereket, akit az élete első hat hónapjában az édesanyja gondozott, majd hosszabb időre el kellett válnia az anyjától. Az édesanyjuktól való elválás után a gyerekek állapota mind testileg, mind lelkileg hónapról hónapra egyre romlott. Az első hónapban nyűgösek lettek, a másodikban elkezdtek fogyni, már nem sírtak inkább csak nyöszörögtek és a fejlődésük is megrekedt. A harmadik hónapban pedig teljesen elutasítottak mindenféle kontaktust. Egész nap a hasukon feküdtek, még a fejüket sem emelték föl. Egyre több súlyt vesztettek, álmatlanságban szenvedtek és az arcuk kifejezéstelenné vált. Ha az anyanélküli állapot három hónapnál tovább tartott, állandósult a kifejezéstelen arc, a sírás teljesen elmaradt, a gyerekek előbb közönyössé váltak majd letargikus állapotba kerültek. Ha azonban a gyerek 3-5 hónapon belül visszakerült az anyjához, vagy egy olyan személyhez került, aki igazán szerette és gondját viselte, abban az esetben ezek a tünetek gyorsan eltűntek. Ha az anya nélküli állapot fél évnél tovább tartott kitörölhetetlen nyomot hagyott a gyerek lelkében.
A pszichológusok további vizsgálatokat végeztek menhelyi bölcsődékben, ahol a gyermekeket először az édesanyja nevelte, majd az anya elment és a gyerekek a menhelyen maradtak. Ezeken a helyeken is kifogástalan ellátásban részesültek a gyerekek, egy gondozónőhöz azonban 10 gyerek tartozott. Így igazi személyre szóló szeretetmegnyilvánulásban alig részesültek. A gyerekek fejlődése rendellenessé vált, miután az édesanyjuk magukra hagyta őket. Tompák és közönyösek lettek és az első két életév halálozási arányszáma is jelentősen megnőtt.
A vizsgálatok eredményei alapján a pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy, amennyiben egy kisgyerek élete első időszakában nem részesül anyai gondozásban, ha nincs állandó személyes kapcsolata egy felnőtt személlyel, akkor a világ érdektelenné válik, hiszen a fejlődés legfőbb, érzelmi mozgatója hiányzik.
Sokat gondolkodtam azon, hogy egy pár hetesen/hónaposan bölcsődébe adott gyerek milyen ellátásban részesül? Persze tisztába teszik, megetetik, megitatják őket. De mennyi igazi, anyáéhoz hasonló szeretet kap?
Ha az édesanya feléről közelítjük meg a dolgot, akkor sem rózsásabb a helyzet. Hogyan várható el egy anyától, hogy érdemi munkát végezzen, miközben az újszülött gyermekétől távol kell lennie? Én, aki tényleg a hivatásom szerelmese vagyok, teljességgel képtelen lettem volna az amúgy oly kedves tanítványaimra koncentrálni. Hogyan is tehettem volna, amikor a szívem és lelkem egy igen jelentős darabja otthon vár rám?
Pár hónapja olvastam egy cikket, ami azt ecsetelte, hogy melyik országban hány hét/hónap a szülési szabadság. Mi magyarok igencsak szerencsések vagyunk a három évünkkel, mivel a legtöbb országban csupán néhány hónap, maximum egy év adatik meg az anyáknak, amit otthon tölthetnek a gyermekükkel. Vagyis az édesanyák a gyerekük fejlődésének legszebb pillanatairól kénytelenek lemondani. Az első mosolyokról. Az első bizonytalan lépésekről. Az első nehezen formálódó szavakról. Aztán az egyre sűrűbb édes aranyköpésekről.
Az első pár hónap a legnehezebb egy anya életében. Ekkor még a gyerek egy kis tehetetlen csomag, aki eszik-alszik-ordít-pisil-kakil. Az igazán nagy dolgok úgy hathetesen kezdődnek az első mosollyal, aztán pár hónaposan az ide-oda fordulással, felüléssel, felállással, reszkető lábacskákkal megtett lépésekkel. Azok az anyák, akik pár hónaposan bölcsődébe kényszerülnek adni a gyereküket pont ezekről a csodálatos, semmihez sem fogható élményekről maradnak le. Sokat töprengtem azon, hogy vajon, amikor nap végén a munkától elcsigázva elmennek a gyerkőcért a bölcsibe a dadus beszámol nekik a nap közben megesett "világmegváltó" dolgokról? Ezeket az anyákat a legszebb pillanatoktól fosztják meg. Miközben a szemük fénye talán az első lépéseket teszi meg, ők hajtanak egy cégnél, akitől a fizetésükön kívül nagy valószínűséggel mást nem kapnak. Sőt örülhetnek, ha nem rúgják ki őket. Éljen a nyugati világ!
Magyarországon három évig nevelhetjük a gyerekünket, ami a legnemesebb feladat a világon, mégis sokszor negatív utóérzése van a gyes szónak. Gyesen van = nem csinál semmit. Amíg nem voltam itthon Fannival én sem tudtam elképzelni mennyire nehéz is egy kisgyerek nevelése. A munkahelyén néha lazíthat az ember, van hivatalos ebédszünet, a gyerek mellett viszont fél lábon, kapkodva, sokszor rágás nélkül nyelem le az ételt, mert egy perc megállás nincs. Ennek ellenére nem cserélném el semmiért. Hiszen ez a három – világviszonylatban iszonyú hosszú időnek számító- év is olyan gyorsan elröppen! Mire az ember lánya észbe kap, a kicsi kincse már oviba jár. És akkor jön az igazi mókuskerék, az osztódás a család és munka között, aminek valaki nagy valószínűséggel megissza a levét.
Folyton eszembe jut, amit az egyik ismerős anyuka mesélt. A harmadik gyereke is óvoda érett lett, és ezzel együtt felmerült, hogy ismét munkába áll. A két nagyobbik gyereke, akik korábban már megtapasztalták, hogy milyen, ha Anya dolgozik, könyörögtek neki, hogy ne menjen vissza dolgozni. Sorolták, hogy nem kell nekik új ruha, játék, nem akarnak utazni és egyáltalán semmit csak azt, hogy az Anyukájuk ne legyen az az idegroncs, aki addig volt, amíg naponta bejárt a munkahelyére. Elgondolkodtató mondatok két kisiskolás szájából. Persze vannak olyan kivételesen szerencsések, akik igazán szeretik a munkájukat és magukra találnak, amikor ismét dolgozni kezdenek, és a gyerekük is csak nyer azzal, hogy Anyu ismét embernek érzi magát.
Van egy anyatípus, amit egyáltalán nem tudok megérteni.
Kakukkanyának hívom őket magamban, mert azon kívül, hogy a világra hozzák a gyereket, semmit sem tesznek érte, mindenki másra hárítják a gyerek nevelését. Sokszor hallottam, hogy az óvodába elsőnek azt a gyereket adják be, akinek az anyja amúgy egész álló nap otthon van, sőt este rá kell telefonálni, hogy vigye már haza szegény gyereket, mert bezár az óvoda. Most személyesen is volt szerencsém megismerni egy ilyen anyát. Szegény kislánya pityereg az oviban, sírva mondja, hogy „hiányzik Anya”. Amikor megkérdeztem a dadust, hogy ugye érte jön az anyukája ebéd után, azt felelte, hogy dehogyis. Ezen komolyan megdöbbentem, mert személyesen ismerem az anyukát és tudom, hogy nem dolgozik és nem is szándékozik munkába állni. Mikor arról beszélgettünk mihez kezd majd a sok szabadidejével miután a kislánya elkezdi az ovit, vállat vont és közölte, hogy majd nyelvet tanul meg újra vezetői leckéket vesz.
Amikor a dadus azt is hozzáfűzte, hogy már többször szóltak neki, hogy vigye haza korábban a lányát, mert az alvás alatt is csak sírdogál még jobban elképedtem. Hogyan képes egy anya ezt tenni a gyerekével? Hogyan tudja magát jól érezni miközben tisztában van vele, hogy a gyereke az oviban az egereket itatja? Ráadásul ez a kislány az egyetlen gyereke és elmondása szerint nem is akar többet. Ilyenkor újra és újra megállapítom, hogy nem mindenkinek kell szülnie és pusztán társadalmi elvárásból ne vállaljunk gyereket.
Mert egy gyereket becsülettel fel is kell nevelni, nem elég csak világra hozni. De sajnos 21. század ide vagy oda, a gyereknevelés fontosságát még most is sokan alábecsülik. Pedig csak akkor léphet ez a világ előre egy szebb jövő felé, ha az alapoknál kezdjük a változást.