Dr. Gyurkó Szilvia mindig megpróbál távolságtartóan elemezni, sorozatában a gyerekvédelmi és igazságszolgáltatási rendszer problémáit igyekszik feltárni és bemutatni. Ebben az ügyben azonban nem tudott higgadt maradni, ahogy mi sem – ezért tesszük közzé most a wmn.hu gyermekkori szexuális abúzussal foglalkozó cikkét.
A kezdetektől figyelemmel kísértem a történetét, és amikor pár hete megtudtam, mi lett a büntetőeljárás vége, olyan düh és harag öntött el, mint korábban soha. Az öt évvel ezelőtt átélt borzalmak ellenére Levente egy édes, helyes gyerek volt, aki a szőnyegen játszott a kisvasúttal az egyik szobában, míg mi, felnőttek átbeszéltük az ügyével kapcsolatos tennivalókat a másikban. Az anyja szép, okos, fiatal nő volt, aki ugyan megroppant attól, ami történt, de mindent megtett azért, hogy a gyerekét megvédje, és bízott benne, hogy a végén jóra fordul a sorsuk. Bízott abban, hogy mindenki teszi a dolgát: az igazságszolgáltatási rendszer igazságot szolgáltat, a gyerekvédelmi meg védi a gyerekét.
Nem ez történt.
A történetek a kisfiút és az édesanyját is tönkretették
Levente ma egy dühös és problémás gyerek, az anyja életét pedig totálisan felemésztette a különböző hatóságokkal vívott szélmalomharc. Csontsoványan és egyre keserűbben járja a köröket a különböző hivatali épületekben, keresi a lehetséges támogatókat, és a lelke mélyén nem akarja elhinni, hogy mindez megtörténhet.
Mindketten tönkrementek. Sokat gondolkodom azon, hogy mit tehettünk volna másképpen; mikor hoztunk rossz döntéseket, mikor hibáztunk, hol siklott ki a történet. És igen nagy fájdalmam, hogy csak ilyeneket találok: az a szakértői vizsgálat felületes és szakmaiatlan volt, ezt a szakértőt feltehetően befolyásolták, rosszul jártunk azzal, hogy azt az ügyészt levették az ügyről, az a bíró nem akart felelősséget vállalni… sokféle rajtunk kívül álló ok, de a végén mindennek mégis ki fizeti meg az árát? Egy most 9 éves gyerek.
Úgyhogy innen üzenem mindazoknak, akik mulasztásukkal, felkészületlenségükkel, gyávaságukkal, tudatlanságukkal vagy korruptságukkal hozzájárultak ehhez a szégyenletes helyzethez: mindannyian felelősök vagytok!
"Miért van a gyerek bőre kidörzsölve a fenekénél?" – ezt kérdezte a gyermekorvos
– Levente történetét én mesélem el, az anyja, mert ő még csak kilencéves. A fiam négyéves volt, amikor munkaügyben elutaztam külföldre, és őt az apjára bíztam. Amikor három nap múlva hazajöttem, Levente, aki addigra már szobatiszta volt, újra elkezdett bepisilni, rémálmai voltak, árnyékként követett mindenhova, és nem volt hajlandó kakilni. Ez végül odáig fajult, hogy orvoshoz kellett vinni, beöntést kapott, és ennek során kérdezett rá az orvos, miért van a gyerek bőre kidörzsölődve a fenekénél. Akkor nem is értettem, mire gondol… Néhány héttel később azonban a fiam rám bízott egy nagy titkot: elmondta, hogy amíg nem voltam itthon, az apja és az apjának az egyik gyerekkori barátja meztelenre vetkőztették őt, és mindenféléket műveltek vele. Elmondta, hogyan néz ki egy felnőtt férfi nemi szerve, és hogy az „mit csinál, amikor örül”. Akkor és ott… megfordult velem a világ.
A férj természetesen mindent tagadott
Fogalmam sincs, mennyi idő múlva tudtam megszólalni újra. Kérdezgettem még egy kicsit Leventét, de szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az igazat mondja. Összepakoltunk, átmentünk anyámékhoz, majd miután Levente elaludt, elmentem a rendőrségre, és feljelentettem a férjemet. Egy héttel később beadtam a válópert is.
A férjem természetesen mindent tagadott. Megfenyegetett telefonon, e-mailben, személyesen is, hogy ha nem vonjuk vissza a vádakat, akkor kinyír minket. A gyereket megvárta az óvodánál, átkiabált hozzá az óvoda kerítésén keresztül, hogy ő tudja: csak kitalálta az egészet, és nem haragszik rá, de ne csináljon butaságot, mert baj lesz.
Minden nap remegő gyomorral léptünk ki az utcára, hogy vajon mi fog történni aznap, de az azért tartotta bennünk a lelket, hogy elindult a büntetőeljárás, és bíztunk benne, előbb-utóbb börtönbe kerülnek életünk megkeserítői.
Én természetesen kértem a párhuzamosan folyó válóperben, hogy a gyerek nálam legyen elhelyezve, és ne kelljen látnia az apját. A bíróság engem tett meg a gyerek gondviselőjének, azonban a felügyelt kapcsolattartás mellett döntött, és Leventét minden második héten be kellett vinnem a gyerekjóléti szolgálathoz, ahol másfél óráig próbálták őt egy légtérben tartani az apjával.
Sírt és földhöz vágta magát
Néha csak végigsírta, néha úgy tett, mintha az apja nem is lenne jelen. Máskor meg a földhöz verte magát. A szívem szakadt meg minden egyes alkalommal, de muszáj volt elvinnem őt, különben minket büntettek volna meg.
Levente sokszor volt beteg, és persze mindent megtettünk hogy „ellógjuk” az alkalmakat, de így is rendszeresen találkozott a fiam az erőszaktevőjével a büntetőeljárás teljes ideje alatt. Mondjuk, legalább a másik zaklatóját nem kellett látnia többé, mert amint elindult az eljárás, ő külföldre költözött.
A büntetőeljárásban az elején minden „jól ment”. Leventét szavahihetőnek értékelték a szakértők, hittek neki a rendőrök, az ügyész is támogató volt. Aztán teltek az évek, kaptunk egy fiatal bírót, aki sosem ítélkezett még ilyen ügyben, és nekem úgy tűnt, mintha félt volna döntést hozni. Újabb és újabb szakértőket rendelt ki, Levente pedig egyre nehezebben vette rá magát, hogy az újabb és újabb vadidegen bácsiknak és néniknek elmondja, mi történt vele.
Időközben három ügyészt is elhasználtunk, majd öt és fél évnyi vizsgálódás, nyomozás és bírósági tárgyalás után, idén januárban úgy döntött a bíró, hogy nincs elég bizonyíték, és felmenti az apát…
A CIKK FOLYTATÁSÁHOZ KATTINTS IDE »
A cikk eredetileg a D.Tóth Kriszta által alapított wmn.hu oldalon jelent meg. Másodközlés az oldal engedélyével történt.
Fotó: Pixabay