Egy sor kérdés merül fel ezzel a hozzáállással kapcsolatban, természetesen a gyermek szempontjából, akit éppen szeretnének megóvni a sérülésektől.
- Megtehetjük, hogy hazudunk a gyermekünknek hosszú éveken át? És mikor úgy látjuk, már felnőtt, elmondjuk neki az igazságot, és papíron is elválunk végre?
- Mennyire fog kiborulni később az a gyerek, aki így nő fel?
- Hálás lesz, hogy a szülei viszonylag nyugodt légkört biztosítottak a számára (mert többnyire csak látszólagos az nyugalom), vagy mert annyira szerették, hogy saját vágyaikat háttérbe szorították egy ideig?
- Vagy úgy gondoljuk: az egész csak egy kegyes hazugság, és könnyen feldolgozható lesz számára?
- Milyen párkapcsolati, konfliktuskezelési mintákat mutatunk így neki? Mit lát, mit tanul meg tőlünk?
- És mit gondolunk, lehet-e boldog az a gyermek, akinek a szülei nem, vagy csak részben azok?
Együtt vagy külön?
Lehet, hogy most úgy véljük, a „maradjon minden a régiben” hozzáállás a legjobb megoldás. Sőt előfordul, hogy ha szeretnénk, sem tudunk különmenni, mert például anyagi okok teszik lehetetlenné a külön életet. Bárhogy is alakul, én az őszinteségre esküszöm!
Mi a helyes szülői taktika?Először is, a legkisebb gyermekkel is le lehet, és le kell ülni megbeszélni, mi történik körülötte a családban, hogy értse, miért nem öleli-puszilja már meg anyu aput, miért alszanak külön, és miért olyan szomorúak, vagy mérgesek néha! Fontos, hogy a gyermek ne találgasson, mert az szorongást generál, és hosszútávon biztos, hogy nem tesz jót a személyiségfejlődésének. A másik fontos dolog, hogy merjünk változtatni. Ha már kipróbáltuk, hogy vajon tudunk-e közös fedél alatt, mégis külön élni, és működik, akkor jó. Ám ha az otthon egy puskaporos hordóvá válik, és megbántuk a döntésünket, akkor üljünk le, beszéljük át, és oldjuk meg másként a helyzetet, magunk és gyermekünk érdekében! Harmadszor, és nem utolsósorban pedig kérjünk segítséget! Sok hivatalos, és civil szervezet is a családok megsegítésén dolgozik. Ha látjuk a gyermekünkön, hogy romlik a teljesítménye az iskolában, vagy megváltozik a magatartása, evése, alvása, zaklatottabbá, vagy szorongóbbá válik, forduljunk a pedagógiai szakszolgálatok/nevelési tanácsadók pszichológusaihoz, vagy a családsegítő, illetve a gyermekjóléti intézmények szakembereihez. A szülők közötti konfliktusok kezelésben pedig nagy segítséget nyújthatnak a mediátorok, vagy a pár-, illetve családterapeuták. Legyen egy fix, biztonságos otthona a gyermeknek
Az otthon mindannyiunk számára a bázist, egy biztos hátteret és kiindulópontot jelent. Ha úgy érzem, hogy jó hazamenni, nem kell színészkedni, itt szeretnek, és elfogadnak, akkor minden rendben van. Történhet bármi a külvilágban, így könnyebben megbirkózom majd a kihívásokkal! Éppen ezért törekedjünk arra, hogy a szülők különválása és költözése esetén legyen egy fix, biztonságos otthona a gyermeknek, és a másik szülő is alakítson ki egy kis sarkot, vagy szobát neki, hogy gond nélkül mehessen hozzá bármikor. A szülő-gyermek kapcsolatot pedig folyamatosan ápolni kell, hogy érezzük, fontosak vagyunk a másiknak. Ezáltal biztosíthatjuk mi, szülők az egészséges és kiegyensúlyozott személyiségfejlődést a továbbiakban. Fotó: Freepik/nensuria