Az ADHD-s gyerekek nemcsak annak a veszélynek vannak kitéve, hogy zaklatás áldozatai lesznek, de annak is, hogy ők maguk válnak zaklatóvá. Könnyen rá tudnak szállni arra, aki idegesíti őket. Gyorsaságuk, meggondolatlanságuk, impulzivitásuk miatt mondanak és csinálnak olyat, amit nem kellene. Majd bele tudják hergelni magukat és nehezen látják be, hogy hibáztak. Ugyanakkor erős igazságérzetük, alapvető kedvességük, humoruk és jószívűségük miatt, a fent leírt negatívnak tűnő tulajdonságaikat segíthetünk pozitívan kamatoztatni. Ehhez azonban megfelelő, stabil értékrendet kell kialakítanunk náluk.
Az értékrend formálása
Ez a legtöbb családban spontán módon történik. Egyrészt látja a gyerek, hogy mi hogyan viselkedünk más emberekkel. Milyen érvekkel magyarázzuk a magunk és mások viselkedését. Másrészt elvárunk, dicsérünk és neheztelünk a gyerek bizonyos viselkedéseiért. Ezeket időnként át is beszéljük velük.
Miért a nagyvonalúsággal kezdjünk?
Mert ezt már a kicsik is gyorsan megértik. A nagyvonalúságnál arra a fura kettősségre lehet építeni, amit a szülők egyik oldalról jószívűségnek hívnak, másik oldalról akaratosságnak.
A jószívűség egy pozitív jelző, ami a gyereket írja le. Ezzel szemben a nagyvonalúság a viselkedésére vonatkozik. És ha a viselkedését szeretnénk alakítani, akkor ez sokkal gyorsabban visz előre bennünket.
A „beakadás” is lehet előny
Másrészt az ADHD-s gyereknél nem tudunk haladni, vagyis bármi mást tanítani, amíg nem tanulnak meg “elengedni”. Mindenki ismeri, milyen az ha “beakad” a gyerek. Amikor nem lehet vele beszélni, mert csak üvölt, és ugyanazt ismétli “nem adom”, “nem akarom”, “de azt akarom”, “azonnal add ide” stb. Ugyanakkor, ami nincs a figyelem fókuszában, az nem érdekli őket.
Ezért dolgokról, akár nagy dolgokról is képesek könnyen lemondani egy adott pillanatban, míg egy apróságért balhéznak, egy másik pillanatban. Vagyis az ADHD-s gyerek lemondásában sokszor nincs különösebb erőfeszítés, ezért könnyű rá megtanítani a gyereket. Így gyorsan tudjuk sikerélményhez juttatni abban, hogy érezze, képes a viselkedését irányítani.
Hogyan rögzítsük a kívánt viselkedést?
Tehát a kívánatos viselkedésre vadászunk, a viselkedést megcímkézzük, hogy majd később előhívhassuk. “Milyen nagyvonalú voltál, hogy odaadtad azt a legót!”…“Ez aztán nagyvonalúság, hogy hagytad, hogy elvegye az utolsó kekszet!” azaz, röviden leírjuk az aktuális viselkedést és hozzákapcsoljuk a nagyvonalú szót.
Ezt sokszor ismételjük és amikor már sok tapasztalata van a gyereknek, akkor a nagyvonalú szóval elő tudjuk majd a megfelelő viselkedést hívni. “Andris, kérlek, légy most nagyvonalú, mert mennünk kell/mert látod, hogy nem enged/mert nem kellene most veszekedni.” stb.
Használjuk a szót és mellé egy félmondatos indoklást. Ha ezt megteszi, akkor azt megköszönjük és nyugtázzuk ismét egy fél mondattal, pl.: “Köszönöm, a nagyvonalúságodnak hála most időben odaérünk. Hálás vagyok a nagyvonalúságodért, mert ezzel elkerültünk egy veszekedést.”
Utólagos megerősítés
Amikor intim beszélgetésre van lehetőségünk, akkor térjünk vissza a nagyvonalú viselkedésére és erősítsük meg és tudatosítsuk, pl.: “Milyen jó, hogy a fontos dolgok és az apróságok, a lényeges és a lényegtelen között tudsz különbséget tenni. Igazán okos vagy, hogy felismerted, ha tovább vitatkozol az öcséddel, akkor az egész játék elromlik. Így, hogy továbbléptél, milyen jól szórakoztunk.”
Az ADH-s gyerekek hamar megtapasztalják, hogy szociális kapcsolataik ugrásszerűen javulnak és társaik között is kedveltebbek lesznek. A nagyvonalúság pozitív spirált tud beindítani azzal, hogy erősíti a pozitív énképet. Az pedig csodálatos segítség lehet, ha esetleg az iskolában is beépül a szókincsbe és a tanárok is fontosnak találják a nagyvonalú viselkedés megerősítését.
Forrás: Dr. László Zsuzsa FB-oldala
Fotó: Freepik