Nagyjából 1 éves kortól a gyermek már nem csak sírással képes kommunikálni a külvilággal, hanem más lehetőségei is vannak arra, hogy kapcsolatot teremtsen. Ezzel nem csak előtte tárul ki a világ, de előttünk is az ő világa. Jobban megértjük, mikor mire van szüksége. Észre vesszük azt, hogy bizony sokszor nem összeegyeztethető az, amit szeretne azzal, amire szüksége van. (Például nem szeretne aludni, de alvásra szükség van). Emellett az értelmi fejlődés is hatalmas ugráshoz érkezik, elkezdi megérteni a világ működését. Ezek a változások lehetővé és szükségessé teszik a szülei számára, hogy elkezdjék őt terelgetni a világban.
Ez egy folyamat!
Fontos kiemelni, hogy ennek a váltásnak nem egyik pillanatról a másikra kell megtörténnie. Nem úgy kell elképzelni, hogy a gyerekem egyik nap még 11 hónapos és akkor még ugrom minden jelzésére, a következő nap pedig már betöltötte az egy évet, úgyhogy tanuljon szépen rendet. A gyermek fejlődésétől függően lehet, hogy már egy éves kor előtt érezzük, hogy megérett arra, hogy hozzáállást változtassunk, de lehet, hogy csak 15 hónaposan kezdjük érezni, hogy érti a körülötte történő dolgokat. Ismerjük a saját gyermekünket, észre fogjuk venni a jeleket, amik arra utalnak, hogy új szakaszba ért az életünk.
Semmiképpen nem kell egy éles váltást elképzelni. Gyermeke válogatja, de van nagyjából fél-1 évünk, hogy mi is és ő is felépítsük az új kapcsolatunkat. Az 1-2 éves kor közötti időszakot nyugodtan tekinthetjük egy átalakulási folyamatnak, amiben mi is és a gyermek is tanuló fázisban működünk.
Keressük a saját utunkat! Csak szép nyugodtan.
Kipróbálunk valamit és, ha nem éreztük magunkénak a módszert, vagy úgy látjuk, nem erre van szüksége a mi gyerekünknek, akkor kipróbálunk valami egészen mást. A cél az, hogy a dackorszak beköszöntéséig (2 éves kor körül) kialakuljanak a jól átlátható határok, amelyhez a gyermek alkalmazkodni tud és bennünk is kialakuljon az, hogyan szeretnénk életben tartani ezeket.
Eljött az ideje, hogy már ne csak a környezet alkalmazkodjon a gyermekhez…
…hanem a gyermek is elkezdjen alkalmazkodni a környezetéhez.
Azért emeltem ki az „elkezdjen” szót, mert szeretném nyomatékosítani, hogy ebben az életkorban még a legkevésbé sem elvárt az, hogy a gyermek tudjon alkalmazkodni.
Teljesen természetes, ha az 1, 2, 3 éves még egyáltalán nem viseli jól azokat a szituációkat, mikor neki alkalmazkodnia kell. Ennek megtanulása nagyon hosszú folyamat, leginkább amiatt, mert egyszerűen a gyermek agya ebben az életkorban még nem úgy van bekötve, hogy teljes egészében megérthesse az alkalmazkodás lényegét. Még az is teljesen rendben van, ha 4-5 évesen is csak összeszorított foggal megy az az alkalmazkodás.
Úgyhogy nem kell elvárni a gyerektől például, hogy 1 évesen türelmesen várjon, amíg a társa befejezi a játékot és csak utána vegye el tőle, csupán el kell kezdeni elmagyarázni neki, hogy ezt bizony így szoktuk csinálni.
Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Tehát, ha anya mondjuk eszik, akkor elkezdhetjük neki fokozatosan adagolni az információt, arról, hogy anya is egy emberi lény, akinek szüksége van táplálékra és ezt jól esik neki ülve elfogyasztani, anélkül, hogy 2 másodpercenként felugrálna.
Amennyiben a gyermek reakciója erre az, hogy teljesen kiborul és magán kívül zokogásban tör ki, nem kell megijedni, hogy most aztán érzelmileg sérül, mert az anyukája egy önző, szívtelen nőszemély. Reagáljunk végtelen megértéssel az irányába, hiszen ő egy elutasítást él meg, és az elutasítás minden életkorban nagyon bántó és frusztráló érzés.
Gondoljunk bele milyen érzést kelt bennünk, mikor szeretnénk elmenni egy programra, de a párunk elutasítja az ötletet. Piszok rosszul tud esni. Pedig felnőtt emberek vagyunk, mégis azt gondolom, mindenki fel tudja idézni azt a negatív érzést, ami ilyenkor végig fut az emberben.
Miért nem? De én ezt nagyon szeretném. Miért nem lehet az, amit én szeretnék?
Hasonló érzések rohamozzák meg ilyenkor a gyerekünket is, azzal a különbséggel, hogy még semmilyen taktikát nem tanult és nem is ismer a frusztráció hatékony levezetéséhez.
És ekkor jön a hiszti…ami rendben is van!
A kellemetlen érzés ellep, fojtogat, ő pedig ott áll védtelenül. Nem tudja elmondani, mennyire csalódott (a legkisebbek azért, mert nem tudnak beszélni, az idősebbek azért, mert nem tudják szavakba önteni). Nem is tudja, hogy csalódott, csak azt tudja, hogy ez most nagyon rossz.
Így mi következik? Az a bizonyos hiszti.
A köznyelv társított ehhez a szóhoz egy elképesztő negatív képet, ami nagyon káros, és nagyon rossz hatással van a szülők megítélésére. Mintha a hiszti szégyellni való lenne. Bűncselekmény, amit csírájában el kell fojtani. Akinek a gyereke hisztizik, az biztosan neveletlen.
Meg kell, hogy mondjam, hogy akinek a gyereke hisztizik, annak a gyereke egyszerűen csak normális. Adjunk más nevet a hisztinek. Mondjuk: érzelmileg túlfűtött, a gyermek számára már kezelhetetlen állapot.
Ha így értelmezzük, máris világos, hogy amikor a gyerek hisztizik, akkor nem elítélésre, megszégyenítésre, lehurrogásra van szüksége, hanem megértésre és SEGÍTSÉGRE. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy el kéne már felejteni, azt hogy a hiszti szó hallatán bármilyen rossz érzés szülessen bennünk. A hiszti szó hallatán megértésnek kellene bennünk születnie.
Az, hogy mekkora a hiszti, az nagyon sok mindentől függ (például a gyermek vele született temperamentumától).
Tehát anya eszik, a gyermek pedig akar tőle valamit és mi kedvesen elmondjuk neki, hogy: „mindjárt, csak anya befejezi a vacsorát”. Kezdődik is a sírás és a hiszti.
Eddig minden pontosan úgy alakult, ahogyan alakulnia kellett.
Rajtunk áll, hogyan kezeljük a kialakult helyzetet!
A legjobb, amit tehetünk:
1. Nyugodtan vigasztaljuk meg. Nyugodtan legyünk megértőek. Fogadjuk el, hogy ezek az ő érzései, amelyekhez joga van, és segítsünk neki kezelni ezeket az érzéseket.
2. Az első pillanattól segít, ha hangosan szavakba öntjük, amit valószínűleg tapasztal. Például:
– Tudom, most mérges/ csalódott/ szomorú vagy, amiért nem az történik, amit szerettél volna. Ezt megértem.
Így fokozatosan megtanulja azt, milyen érzelmek vannak, hogyan tudja beazonosítani és megnevezni azokat.
3. Ugyanakkor tartsunk ki amellett, amit elhatároztunk! A példánál maradva, továbra se ugráljunk fel az asztaltól.
4. Próbáljunk meg sokat beszélgetni arról, milyen határokat szeretnénk felállítani a családban, ezekhez próbáljunk alkalmazkodni és a tágabb környezetet is megismertetni a mi elképzeléseinkkel. Jó lenne, ha a számunkra legfontosabb szabályokat mindenki betartaná, aki rendszeresen találkozik a gyermekkel, főleg, ha vigyáz is rá.
5. Továbbra sem javasolt egyedül magára hagyni őt, amikor sír.
Tehát lényegében, ha gyerek sír, mi pedig megértőek vagyunk… Ennyi? Körülbelül igen.
Segít, ha nem felejtjük el, hogy mi is nap, mint nap átélünk hasonlót!
Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor a munkahelyen csúnyán bánnak velünk és mi haza érve semmi másról nem tudunk beszélni/ semmi másra nem tudunk gondolni. Már órák elteltek, de még mindig nyomasztanak a történtek. Talán az is sokunkkal előfordult már, hogy valaki azt mondta: „jól van most már tedd túl magad rajta”!
Milyen érzés volt? Sikerült csettintésre túltenni magad?
(Ha igen, akkor te vagy nagyon szerencsés vagy, vagy profin kezeled az érzéseidet, amit mindenképp meg kell tanítanod a gyermekednek, ezt pedig úgy lehet, hogy foglalkozol az érzéseivel.)
Miért várjuk el a gyerekeinktől, hogy kezeljenek jól olyan érzéseket, amiket mi sem tudunk jól kezelni? Csak azért, mert nem tűnik akkora problémának? Azt javaslom ne a konkrét probléma alapján ítéljük meg, a gyermek reakciójának súlyosságát. Fogalmazzuk meg mit érez: düh, harag, félelem, kétségbeesés, elutasítás…?
Aztán idézzük fel, milyen érzés volt legutóbb, amikor mi ezt éreztük. Mert az ő kis világában ez az érzés pontosan olyan erős, mint a mi világunkban a mi érzéseink. Nincs jogunk megmondani a gyereknek, hogy mit érezzen és, hogy az, amit érez „valójában katona dolog”.
Következetesség és nyugalom!
Tehát ha sír, akármilyen sokáig is tart, maradjunk mellette. Nem kell folyamatosan beszélni hozzá. Elég egyszer elmondani, hogy megértjük, aztán csendben megvárni, hogy kiadja magából a feszültséget. Ha elfogadja, ölelni őt. Ha megnyugszik, esetleg beszélhetünk róla, vagy ha pici még, megismételhetjük, hogy megértjük miért érzett így.
Ami fontos: megértők vagyunk, de nem változtatunk a szabályokon azért mert sír!
A sírásnak is megvan a helye és funkciója!
Még egy dolog a sírásról egy éves kor után: nem kell görcsösen megszüntetni.
A sírásnak számos pozitív élettani funkciója van, még a felnőttek számára is. Frusztrációcsökkentő, fájdalomcsillapító. Engedjük meg, hogy kiadja magából a rossz érzéseket. Hogy „elmondja” vele, mi bántja őt.
Sokszor, mikor a gyerek például elesik, a szülő felkapja és azonnal megpróbálja elterelni a figyelmét, hogy ne sírjon. Mintha attól félne, hogy beteg lesz, ha 2 percig sírdogál és panaszkodik egy kicsit.
A sírás nem csuklás vagy köhögés. Nem kell elmulasztani. Adjunk neki teret. Vigasztaljuk, sajnáljuk.
Ha figyelmen kívül hagyjuk, a helyzet rosszabb lesz
Az a gyermek, akinek a sírására a szülők érzékenyen reagálnak, értőn meghallgatják, elfogadják és teret adnak neki, később nem fog felesleges indokokat keresni arra, hogy sírhasson. Nem fog minden „butaságon sírva fakadni”, mert már megtanulta, hogy amikor tényleg bántja valami, akkor van, akire számíthat.
Az a gyermek, akinek a sírását elutasítják, megszüntetni való kellemetlenségnek tekintik, az vagy megtanulja mélyen magába zárni az érzéseit, ami rettenetesen kellemetlen és hosszútávon a saját igények elutasításához vezet, vagy minden kis apróságon ki fog borulni, hogy végre valahára megkapja azt a figyelmet és gondoskodást, ami jár neki, ha bántja valami.
Ne feledjük, hogy hosszútávon a gyerek érdeke az, hogy megtanulja, hogy az érzései jogosak – joga van rosszul érezni magát, akkor is, ha egy másik ember szerint apróság az, ami őt bántja. Így megtanulja megfogalmazni és kezelni a rossz érzéseket.
Forrás: Segítség, nevel a gyerekem/Kiss Szilvia Piroska FB-oldala
Fotó: Freepik