Sűrű, illatos kaporcsokrok lengedeznek a forró szélben, a meggyfák ágait fejemig húzza a bő termés. Nagymama főzés közben időről időre kidugja fejét az ajtón, és nyugtázza: a fiatalság odakint rendben van.
Érik a borsó, Mamával zománcozott edénybe szedjük. Mikor nem figyel, a hátsó szoba hűvösébe osonok, és megdézsmálom kézzel készített, terítőn szikkadó tésztáit.
Nagyapám szerszámot készít a műhelyben; tudom, mert néha fémek csengése üti meg fülem. Később rendezgeti a zöldségágyásokat vagy megjavít egy kilincset. A petrezselyem- és paradicsombokrok közt bóklászva óvatosan a garázshoz veszem az irányt. Az ajtaja zárva, de tudom, hol a kulcs. Néha belopózom, hogy szippantsak az építmény illatából, és körülnézzek a sok titokzatos tárgy közt. Hirtelen hallom, ahogy nagyapám szólít. Kisurranok a garázsból.
A levegőben utánozhatatlan húsleves és piruló palacsinta aromája keveredik, és száll ffelém hívogatóan a buja növényzet közt. Tányérok csörgése hallatszik. Megkordul a gyomrom. A nyár vakító forróságából a kövezett konyha hűvösében, a Kossuth Rádió hangzavarában kanalazzuk némán nagyanyám házias, forró ebédjét.
Váratlanul gyors zápor öntözi a kertet: szaladok ki a zöldbe, hogy mélyen beszívjam a párás, mégis friss esőillatot. A zivatar és a föld vizes illata ekkor válik örök szerelemmé.
A szőlőlevelek közül látom, ahogy Mama és Papa csendes szerelemmel, keveset szólva ülnek a tető alatti kis padon és a kertet szemlélik.
Boldog vagyok, bár erről ekkor még fogalmam sincs.
…
Vajon tényleg hatalmas ez a kert? Mert most, ha gereblyézés közben felegyenesedek és körültekintek, már sokkal kisebbnek tűnik. Eltűnődöm. A tökéletlenül visszakötözgetett drótkerítés gyerekkorom egyetlen csínyét juttatja eszembe, mikor szégyenkezve másztam vissza a szomszédból… akkor, egyetlen egyszer láttam nagyapámat haragosnak. Most csak megfáradtan ül a kerti padon és fátyolos szemmel a Mamát idézi gondolataiba. Ez a kert olyan, mint egy időkerék: összeköt múltat és jelent. Miközben teszek-veszek, emlékek, illatok érzések üdvözölnek, mint régi ismerőst. Akár egy fekete-fehér film, ami lassan megfakul és egyre többen hiányoznak róla… De mielőtt megadhatnám szívem a szomorúságnak, gyerekeim robbannak ki zajosan a kertbe. Bogarat hajkurásznak, túrják a földet, csigaházat rejtenek a postaládába. Kisfiam szemében apám tekintetét ismerem fel.
Könny gyűlik szemembe…mindenki itt van…És ha jól figyelek, múlt és jövő kapcsolódik, áramlik tovább a kert varázsában. Boldog vagyok. És most biztosan tudom is.