Anikót a nagyközönség az egyik hazai biztosítócég mellrák ellenes reklámfilmjéből ismerhette meg, amiben akkor még kopaszon szerepelt. 38 éves volt, amikor egy szokásos esti zuhanyzás alkalmával arra lett figyelmes, hogy az egyik mellében csomó található – ekkor kezdődött az ő kálváriája.
A ma 40 éves kétgyermekes édesanya Biatorbágyon él családjával egy modern lakóparkban. Anikó mára szerencsére teljesen tünetmentes, és habár már a nehezén túljutott, egészségének "helyreállítása" még hátravan.
Szülők Lapja (Szl): Kérjük, meséld el, hogy hogyan derült ki az, hogy mellrákod van?
Anikó: Amint észrevettem a csomót a mellemben, a háziorvosomhoz fordultam segítségért, aki azonnal mammográfiára küldött. Izgatottan hívtam a mammográfiai rendelőt, időpontot viszont csak 3 hónappal későbbre tudtak volna adni nekem – ekkor sírtam el magamat a telefonban, hogy nem egy egyszerű rutinvizsgálatról van szó, hanem én már érzek valamit, és képtelen leszek 3 hónapot várni – mindenközben csak az járt a fejemben, hogy éppen akkoriban esett át egy melleltávolító műtéten a nagymamám – mellrák miatt…
A telefon túlsó végén "megsajnáltak", és végül kaptam időpontot pár nappal későbbre. Az első vizsgálatok után megnyugtattak, hogy nem rosszindulatú daganatról van szó, és nem is lesz az. Az orvos bíztatott, és én megbíztam benne. Búcsúzóul hozzátette, hogy ha esetleg nagyobbodna a csomó, akkor ne aggódjak, mert ez normális folyamat: a jóindulató csomó először nő, aztán összemegy. Ha mégis zavar majd, vágassam ki egy sebésszel.
10 hónappal később a csomó már egészen nagy volt (kb. 3-4 cm-es), és fájt is, ekkor fordultam egy sebészhez, hogy vágja ki. Még ekkor sem sejtettem, hogy baj van.
A doktornő, aki a sebészethez szükséges újabb kötelező vizsgálatokat végezte mindvégig egy szót sem szólt hozzám, ezzel szemben az asszisztense, miközben simogatta a karomat, "sajnálkozva" kérdezte tőlem, hogy vannak-e gyerekeim…
Aztán a doktornő rideg tekintettel közölte, hogy mintát kell venni ebből a daganatból, és szeretne a többiből is. Én akkor nagyon meglepődtem, mert "a többiről" nem tudtam. Addigra már a doktornő is átváltott "sajnálkozó" hangnemre. Próbáltam őt kérdezgetni, hogy miért, mit lát? De nem felelt. Ekkor nem bírtam tovább, elkezdtem sírni, csak úgy potyogtak a könnyeim. Miközben a folytak a könnyeim, a doktornő levette a mintákat, de még akkor sem szólt hozzám. Még annyit sem, hogy nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, vagy csak, hogy nyugodjak meg. Akkor éreztem először, hogy nagy bajban lehetek.
10 nap múlva kellett menni az eredményért. Személyesen. Ez a 10 nap borzasztó volt, alig aludtam, és alig ettem. Éjjel ültem a gyerekek ágya mellett, és csak néztem őket. Minden időt elfecséreltnek éreztem, amit nem velük töltöttem, mert mi lesz, ha…
Eltelt végre a 10 nap. Korán értünk oda a párommal, de utolsónak hívtak be bennünket. A doktornő közölte, hogy sajnos rossz hírei vannak: rosszindulatú daganatom van. Azt az utasítást kaptam, hogy fel kell keresnem a sebészorvosomat, aki majd meg fogja mondani, hogy hogyan tovább. Megsimogatta a karomat, és ennyi. Annyit sem mondott, hogy nyugodjak meg, ma már ez az egyik legjobban gyógyítható rákos megbetegedés. Hogy rengeteg túlélő van! Hogy van esély! Nem mondott semmit, magamra hagyott.
Szl: Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy súlyos beteg vagy?
Anikó: Az első gondolatom az volt, hogy meghalok. És ezután minden gondolatom ez volt. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy miért pont én, miért pont most. Mit tettem, hogy ezt kaptam?
Vajon mennyi időm van még? Ismét nem ettem, és nem aludtam. Éjjel felébresztettem a férjemet, hogy beszélgessen velem, mert nem beszélgettünk még eleget, öleljen, mert nem ölelt még eleget. Minden pillanatot a gyerekekkel akartam tölteni, öleltem, pusziltam őket és közben belehaltam a gondolatba, hogy nem látom őket felnőni, nem látom többet a mosolyukat, nem hallom a cuki hangjukat és nevetésüket… És mindeközben féltem! Rettenetesen féltem! Megszűnt körülöttem a világ, mintha egy burokban lettem volna. Nem számított, hogy ki és mi van körülöttem, hogy mennyi az idő, hogy ki mérges kire – semmi nem számított.
Szl: Megmondtad-e a gyerekeknek, hogy miről van szó?
Anikó: Március 28-án kaptam meg a diagnózist. Április 2-án beszéltem először olyan emberrel, aki össze tudott egy kicsit lelkileg lapátolni. Április 5-én találkoztam először a későbbi sebész orvosommal, aki szinte teljesen megnyugtatott. Aznap este étterembe mentünk a gyerekekkel, megünnepelni a születésnapomat, mert közben 39 éves lettem.
Ekkor még nem akartunk szólni a betegségemről a gyerekeknek. Néhány nap elteltével, viszont "kibukott" a dolog: a kisfiam kamaszosan viselkedett az egyik nap, és apa próbálta finoman rávezetni, hogy most hagyja a flegma viselkedést, mert nagyon érzékeny vagyok, jobban figyeljen oda rám, és arra, amit mond. A széplelkű fiam odajött hozzám, szorosan megölelt, és bevallotta, hogy mindent tud, apa már elmondta, hogy mi történik velem. Földbe gyökerezett a lábam. Jesszusom, mit tud, apa vajon mit mondott?! – kavarogtak a gondolataim. Majd állva elkezdtünk együtt zokogni az előszobában. Lassan odajött a lányom is hozzánk. „Mi a baj?” – kérdezte. Leültünk együtt a kanapéra, és akkor mindent elmondtam nekik. Őszintén. Próbáltam erősnek tűnni, de nem ment, mindannyian zokogtunk. A kisfiam azt kérdezte: „Anya, ez akkor most rák?” Rettegést láttam a szemében, ezért azt válaszoltam: „Nem, ez egy daganat”. „Hhuhhhh” – sóhajtott megkönnyebbülten, és óriási szikla esett le a kis melléről.
Ettől kezdve aztán, soha nem neveztük ráknak a betegségemet.
Szl: Összetörtél, vagy erős tudtál maradni?
Anikó: Először teljesen össszetörtem! Ilyen mélyen még soha életemben nem voltam lelkileg.
Amikor "megérint a halál szele", átértékelődik az egész életed. Megígéred magadnak, hogy ha életben maradhatsz, mindent másképpen fogsz csinálni, mint addig. Lelassul körülötted minden, mintha lassított felvételen élnéd az életet. Egyszer csak van időd észrevenni, hogy süt a nap, meghallani a madarak hangját, élvezni a bőrödön a szellőt, nézni a fűben egy kisvirágot, és bámulni egy bogarat, amint éppen a hátáról a hasára próbál átfordulni. Minden apróságnak örülni tudsz, és ami eddig fontosnak tűnt, szinte nem is létezik. Nem érdekel, hogy van-e autód, vagy házad, mert az az életedet, egészségedet úgy sem adhatja vissza. A tárgyak jelentősége teljesen megszűnik.
Szl: Hogyan tekintesz vissza ma a betegséged időszakára?
Anikó: Hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy mindez megtörtént velem. Hogy másképpen élhetem, és láthatom az életemet. Hogy azt üzente nekem a betegségem: „Áll meg! Gondolkodj! Törődj magaddal is!”
Szl: Az átélt tapasztalataid alapján mi lenne az, amit tanácsolnál azoknak a nőknek, fiatal anyáknak, akik nem voltak még hasonló helyzetben?
Anikó: Azt, hogy nem jól csináljuk. Rohanunk, futunk, megfelelünk, idegeskedünk, hogy elég jók, elég ügyesek, elég gyorsak vagyunk-e. Mennyi a fizetésünk, és megvehetjük-e azt, amit kinéztünk magunknak. Nem ez számít!
Élni! Megélni a dolgokat. Ha hív a gyereked, ne azt válaszold neki, hogy most nem jövök, majd csak később, mert később már nem fog hívni. Elrohan az életed, és még nem is élvezed. Minek élünk akkor?! Miért csináljuk? Azért, hogy holnap tovább rohanjunk? Rohannak az évek, és nem élvezzük az életünket… Ma már azt gondolom, hogy mindenkinek joga van napi legalább 1-2 óra kikapcsolódáshoz, amikor csak azt csinálja, amit ő szeretne. Ülni? Akkor ülni! Olvasni? Akkor olvasni! Tv-t bámulni? Akkor azt. Senki ne szóljon bele, hogy a másiknak éppen mi esik jól! Ezt csak ő maga tudhatja. Kérdezd meg magadtól: mit is szeretnék ÉN?
Egy kiegyensúlyozott, jókedvű anyuka, feleség, kolléga, barátnő százszor többet jelent, többet ad, mint egy "idegroncs", fáradt ember. Az elem előbb, utóbb mindenkiben lemerül.
Szl: Hogy vagy? Hogyan telnek a napjaid ma?
Anikó: Köszönöm jól. Hazudnék, ha azt mondanám, már nem félek. De igen, félek. Talán már soha nem leszek annyira nyugodt, mint előtte. De emiatt nem felejtem, hogy változnom és változtatnom kell. Folyamatosan.
Megtalálom az örömömet a munkámban, otthon a háztartásban egy takarítónő segít be, így amennyit csak tudok, együtt lehetek a gyerekeimmel.
Mosolygok és mosolyt kapok vissza. Ha valaki tolakszik, előre engedem… Figyelek magamra és az érzéseimre, és ma már nem teszek meg olyan dolgokat, amiben nem érzem jól magam. És ha valaki ezen megsértődik, az legyen az ő baja.
Szl: Szerinted ugyanaz az ember vagy, aki előtte is voltál?
Anikó: Szerencsére nem. (nevet.)
Videó – Az élet kiszámíthatlan…