„Köszönjél!” – talán az egyik legtöbbet mondott szülői felszólítás.
„Na, mondd már meg a nevedet, ha kérdezik!” – ez már egy feszültebb mondat, amikor a szülőt feszélyezi az, hogy máskor csacsogó gyermeke épp most kukul meg, amikor a főnökkel/a doktornővel/a 4. emeleten lakó Mariska nénivel futnak össze.
Az is előfordulhat, hogy a szülő pontosan tudja, hogy a gyermeke ilyen helyzetekben „lefagy”, és már előre szorong a szülő is, csak ő épp azon, hogy mit fognak szólni, milyen „faragatlan” az ő gyereke, és milyen szülő az ilyen, hogy nem volt képes belé nevelni, hogy köszönni kell, ha találkozunk valakivel.
Pedig ennek az állapotnak neve is van, szelektív mutizmusnak hívják. Írtam már róla korábban is, de most azokat a gondolatokat osztom meg Veletek, melyeket szelektív mutizmussal diagnosztizált gyerekek szülei fogalmaztak meg:
• „A szelektív mutizmus nem választás kérdése, szituáció és személyfüggő a megjelenése. A szituációs mutizmus kifejezés jobban leírná a jelenséget.”
• „Nagyon fontos a korai intervenció. Amint a gyermek idősödik, úgy válik egyre nehezebbé a kezelése. Miközben arra várunk, hogy „majd kinövi”, tulajdonképpen épp a mutizmust mélyítjük el, és a későbbi kezelési időt növeljük.”
• „A gyerekem nem makacs.”
• „A fiam nagyon intelligens, és csak egy kis bátorításra van szüksége, hogy kihozza magából, ami benne rejlik.”
• „Nem csupán szégyenlős. A szelektív mutizmus valós betegség.”
• „Nem csupán a beszédet érinti. Érintett lehet a napi rutinokban történő változásokkal való megküzdés képessége is.”
• „Az óvónő / tanítónő együttműködő hozzáállása központi jelentőségű.”
• „Ez egy diagnózis, nem tünet.”
• „Csak azért, mert egy gyermek boldognak tűnik, még egyaltalán nem biztos, hogy nem extrém módon szorong belül.”
Segítsünk, hogy minél többen tudjanak valós információkat a szelektív mutizmusról, hogy a szülők és a gyerekek környezetében lévő felnőttek egyaránt támogatóan tudják segíteni az érintett gyerekeket, mert a legjobb hírt a végére hagytam: a szelektív mutizmus jól kezelhető, elhagyható, semmiképpen sem életre szóló diagnózis!
Forrás: Selmecziné Valach Renáta szakpszichológus FB-oldala
Fotó: Freepik