Te is úgy gondolod, hogy nem kell feljegyezned a gyerekek mondásait, mert „úgysem felejted el őket”? Ki kell, hogy ábrándítsunk, sajnos az emlékezet nem mindig elég. Írj fel mindent, mert sajnálni fogod, ha feledésbe merül a rengeteg gyerekszáj, arról nem beszélve, milyen jó később feleleveníteni őket…
Íme néhány gyöngyszem a saját gyűjteményünkből. Jó szórakozást!
– Peti, miért nem kóstolsz meg új ételeket a suliban? Honnan tudod előre, hogy nem fog ízleni?
– Anya! Már 3 éve van szerencsém figyelni a menzakaját!
***
– Anya, jövő héten kis kirándulás lesz az osztállyal. Múzeumba megyünk.
– Igen? Szuper, és melyikbe?
– Hát…nem tudni. Később árulják el a bizalmas információkat.
***
Reggel.
– Hol a ruhám?!
– Fiam. Itt van előtted a nadrág és hopp, pont itt egy póló az orrod előtt…
– Persze, neked is csak a szerencse dobálja a megoldásokat!
***
Esti közjáték.
– Boldog lennék, ha megfürdenél. Ha még a fogad is megmosnád, akkor meg duplán lennék boldog.
– Nos…akkor „csak” boldog leszel!
***
– Petikém, milyen volt az újév első napja az iskolában?
– Tragikus…
– Tragikusan?! Hogyhogy?
– Elmondom! Azért volt tragikus, mert egy: be kellett menni az iskolába!
Itt kis híján kitör belőlem a nevetés, de mosolyba fojtom. Idegesen pörög.
– Kettő: egy hétig én vagyok a leckefelelős! Ellenőriznem kell a többieket, és felírni azoknak a nevét, akik nem készültek. Most engem választottak meg a többiek erre a posztra. Hát ezt hálásan megköszöntem az egész kócerájnak!
***
Leviharzik a konyhába, és egy gyanús csomagot tesz az asztalra.
– Ez a cucc az őszi szünet óta rohad a táskámban! – közli, mintha csak az időjárást olvasta volna fel.
– Köszönöm az őszinteséget. – mondom, aztán kitör belőlünk a nevetés.
***
Játszótéren. A kicsi elszalad játszani, a kis biciklije mellettem marad. Nagyfiam gyanúsan ballag a nyomomban.
– Anya, ugye vigyázol az Alex biciklijére?
– Persze. Miért?
– Csak kérdeztem.
Tovább sertepertél.
– De…ugye vigyázol Alex biciklijére?
– Persze, de mi történhetne vele?
– Elviszik mondjuk. Vagy valaki eltöri.
Lehajolok hozzá.
– Félted a biciklijét, mert nagyon szereted őt, igaz?
A néha már megközelíthetetlen nagyfiam most elfordítja könnybe lábadt szemét.
– Igen – hadarja, hangja elcsuklik, és elrohan, nehogy észrevegyem, amit úgyis jól tudok.
***
– Anyaaa! Nem engedi a Peti, hogy játsszak vele!
A nagy dühöng.
– Mert az az enyém! Anya, vedd már el tőle, eltöri!
– Nyugodj meg. Nem tudja eltörni. Engedd neki, hogy megnézze, és egy idő után úgyis megunja.
– Jó, TESSÉKALEX! – acsarkodik.
A kicsi nagyjából 5 másodpercig nézi a tárgyat, forgatja, aztán átnyújtja.
– Tessék, Peti.
Béke az univerzumban.
***
– Kérlek, adj az öcsédnek egyet, és nem lesz vita.
– Nem adok! – gondolkodik – Jó! EGYET!
– Anya, a Peti nem ad többeeet!!
Sírás. Érzem, ahogy a hajam lassan hullani kezd…
– Hmmm… Figyelj csak, van a másik szobában egy varázslatos távcső, amivel a nagy könyvben megtalálhatjuk az elrejtett kincsesládát, segítesz?
– Igeeen! – már szalad is.
Később az autóban, hazafelé. Veszekednek, aztán a kisebbik nyűglődik, fáradtan pityereg.
– Nem akarok hazamenniiii…nem akarok aludni….
Egyszer csak néma csend hátul. Gyanús. Hátranézek. Békésen nyammognak valamit.
– Mi történt, Peti?– kérdezem a nagytól.
– Találtam EGY SZEM csokigolyót – és odaadtam Neki a felét.